•  
 
Navigáció
Bóbita Krónika 2012. július

TV, mese, erőszak

 

Többször előfordult, amikor az óvodásokkal beszélgettem, hogy lelkesen mesélték mit láttak a televízióban; valóság show hősökről, a késő este kezdődő helyszínelős sorozatokról, s volt aki „A cápa” című filmet nézte meg. Ezért lettem kíváncsi, miként hat a tévénézés, s kerestem a témában szakértőket. Az alábbiakban többek között Mérei Ferenc, V. Binét Ágnes, Dale és Karen Mason könyveiből gyűjtöttem tényeket és érdekességeket.

A gyerekek életében a mesék rendkívül nagy jelentőséggel bírnak. Egy „külön világ”, a fantázia megteremtését szolgálják. 4-5 éves korban alakul ki a mesét hallgató viselkedésmód, amikor a gyerekek teljesen átadják magukat a hallottaknak, a mesét mesélő viselkedését – hangjának megváltozását, intonációjának különlegességét – érzékelve, maguk is átlépnek a rendkívüli dolgok birodalmába. Kettős tudattal fogadják be a mesét: egyrészt tudják, hogy bizonyos dolgok nem léteznek, csak a mesében, másrészt borzasztóan izgulnak a varázslatok sikerességén, a csodatévő lámpa működésén, a tündérek varázslatán. A mesék segítségével átélik a veszély és megmenekülés érzetét, amit nem tehetnek meg a valóságban, azt megtehetik a mesehősökkel azonosulva a mesevilágban. A mese a vágyak teljesülésének világa. A mesék egyik visszatérő motívuma az átváltozás. A felolvasott mese esetében a gyerek a saját fantáziavilágából, képi világából merít. Csak annyit amennyi számára még elfogadható, és fantáziájának fejlesztésére szolgál a történet elképzelése. Viszont a rajzfilmekben a gyerek a felnőttek által gyártott képsorokon látja a történetet. A vágástechnikák fejlődésével valóban varázslatosan történnek meg az átalakulások egyik pillanatról a másikra, sokszor azonban ijedtséget okoznak „hirtelenségükkel”.

Sok szülő úgy gondolja, mivel ő gyerekkorában annyit nézte a TV-t, amennyit akarta, és szerinte ennek nem volt különösebben rossz hatása, ezért feltételezi, hogy az ő gyermekeinek sem lesz kárára a TV nézés. Aki így gondolkozik, az nem veszi figyelembe, hogy az 50-es, 60-as és 70-es években gyökeresen más természetű műsorok voltak láthatók. Kijelenthetjük, hogy a mai szülők építő, családközpontú műsorokon nőttek fel, amelyek a hagyományos keresztény értékrendet helyezték előtérbe. A műsorok legrosszabb esetben is csak néhány finoman kétértelmű helyzetet vagy egyszerű bolondozást tartalmaztak.

A probléma lényege itt van. A mai műsorok 90%, és a gyerekeknek szánt „mesék” 60% nem való gyerekeknek. Lényegében azzal, hogy animációval készül el egy film, az még nem biztos, hogy a gyermekek számára befogadható sem a történetében sem a cselekményeiben. A mesék eredeti rendeltetésüket elvesztették, ma már csak erős képi-, és hanghatásokkal sokkoló, ijesztő alkotások. Régebben a gyerekek az idő nagy részében játszottak és a körülöttük lévő világot fedezték fel. Ma azonban a fotelba gyökerezve töltik az idejüket, szemüket a TV-re szögezve. A gyerekek, akiknek piszkosan, kifulladva és horzsolásokkal tele kellene hazajönniük, manapság csak a pislogásban edzik magukat, miközben órákon át ülnek elbűvölve a képernyő előtt. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a TV csökkenti az emberek önállóságát és háttérbe szorítja azt a képességet, hogy logikusan és pontosan fejezzék ki gondolataikat. A tévézés passzivitásra cseréli a létfontosságú játékot.

Több kutatást is találtam a témával kapcsolatban:

Az egyik legjelentősebb kutatást e tárgykörben Gerbner és munkatársai végezték 1967 és 1979 között. Megfigyelésük azt mutatta, hogy az erőszak a filmekben a leghangsúlyosabb helyen található, sokszor jutalmazott formában jelenik meg, s nemcsak a „rosszfiúk” jellemzője, hanem a „jófiúk” is használják céljuk eléréséhez az agresszív eszközöket, sokszor törvénysértő módon. Arra az eredményre jutottak, hogy tizenkét éves korukig a gyerekek, 244 185 erőszakos tettet, és 14 000 halottat látnak. 14 éves korukig a gyerekek átlagban 22 ezer órát töltenek tévézéssel, míg 11 ezer órát az iskolában (Ez egy kb.10 éves adat, azóta a helyzet csak romlott.)

Egy másik felmérés adatai azt támasztják alá, hogy a gyerekek nagy arányban néznek este, sőt még éjjel is televíziót, amely a nyugodt alvást gátolhatja, hiszen a félelmet keltő vagy csak egyszerűen lármás, sok izgalommal járó történetek izgatják az idegrendszerüket, és így az alváshoz szükséges agykérgi gátlások nem jönnek létre. A gyerekek fáradtabbak, ingerlékenyebbek, ha nincsen meg a szükséges tíz és fél órás alvásmennyiségük.

Becslések szerint egy átlagos gyermek 20,000 reklámot lát évente. A felnőttekkel ellentétben, akik gyakran lehalkítják a reklámokat, vagy kirohannak a mellékhelységbe a rendelkezésre álló 5-10 perc alatt, a gyerekek szeretik a reklámokat. Szeretik, ha megmondják nekik, mi a menő… és aztán eszerint élnek.

Amikor a Michigan State University által végzett egyik felmérés keretében 4-5 éves gyermekeket kérdeztek arról, hogy a TV és az édesapjuk közül mit adnának fel szívesebben, egyharmaduk az édesapját jelölte meg. Egy tanulmány szerint: "egy átlagos 5 éves gyermek hetente (csak) 25 percet tölt az édesapjával, míg 25 órát a TV előtt."

Egy átlagos háztartás csaknem 50 órát tölt hetente TV nézéssel, miközben anyu és apu csupán 27 percet szán ugyanazon hét alatt egymásra figyelésre és beszélgetésre. Ne felejtsük, hogy a gyerekek a szülői példából tanulnak. Felnőttkori viselkedésünk nagymértékben megalapozódik gyermekkorunkban. Alapvetően a szüleinktől, környezetünktől, kortársaktól tanuljuk a különböző helyzetekben „megfelelő” viselkedést.

Valóban a televízió lenne a fő gonosz, és a legjobb, ha soha többé be sem kapcsoljuk? Mert, ha mégis, akkor gyermekünk személyisége menthetetlenül eltorzul? Ennyire nem rossz a helyzet, de a megoldás kulcsa itt is, mint általában mindenhol, a mértékletesség és a minőség. Természetesen a televíziónak számos előnyös hatása is van, így például okosan nézve számos valós információt szerezhet a világról a gyerek. Semmiképpen nem érdemes teljesen elzárni a gyereket a televíziótól, hiszen a tévé is része a jelen kultúránknak. Ehelyett nézzük együtt a televíziót a gyerekkel, és magyarázzuk el azt, amit a tévében lát. A szülő jelenléte már önmagában is megnyugtató, ezen felül pedig a szorongáskeltő helyzetben rögtön választ tud kapni számos kérdésre, nem kell a félelmet magában hordoznia.
Mindemellett fontos az is, hogy a rendkívül intenzív gyermeki fantázia megfelelő teret kapjon a televíziózáson kívül, ha csak tehetjük, vegyünk elő egy társasjátékot, mesekönyvet, képeskönyvet, vagy menjünk a szabadba játszani. Ne felejtsük el a diavetítést sem, ha van rá lehetőség: diafilm előnye a kisgyermekek számára, hogy állóképet lát, a feliratot olvassák neki, és vissza is lehet térni rá, kérdezni lehet, hosszabban elidőzhetnek az apróbb részleteknél. A szépen felolvasó szülőtől a gyermek érezheti a beszéd ritmusát, a szavak hangsúlyát, segít a beszéd tanulásában.

Meséljünk könyvből, meséljünk fejből, szabadon, kitalált történeteket, amelynek főszereplője maga a kisgyermek, olyan eseményekkel, amelyek vele történtek meg, mert ezeket szeretik a legjobban. Óvónők tapasztalatai szerint azoknak a kisgyermekeknek, akiknek mesélnek otthon, élénkebb a fantáziájuk, és jobb a rajzkészségük is, mint azoknak, akik otthon nem részesülnek mesélésben. Mesehallgatás közben a gyermek megtapasztalja, hogy amit hall, az ő fejében képpé alakul, s azt ő maga alakíthatja, változtathatja, formálhatja, színezheti fantáziájának segítségével. Mindez óriási mértékben fejleszti a figyelmet, a koncentrációs képességet, a kreativitást, a gondolkodást, egy szóval, az egész személyiséget. De legfőbb hozadéka mégis, hogy együtt lehetünk másokkal, a mesélő közelében, szeretetében. A mese így válik való életté.

Késő este pedig, amikor a kisgyermek már alszik, jöhet a kedvenc műsorunk vagy filmünk, persze, saját érdekünkben sem árt megfontolni a mértékletességet, és a minőséget, ha televízióról van szó. Mert ugye: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.”

 

Mészárosné Giricz Marianna